Vajon, ha az 50-es éveinkben járva visszatekintünk az életünkre, visszagondolunk a kihívást jelentő pillanatokra, stresszes helyzetekre, tisztában vagyunk azzal, hogy ezek hogyan formálták azt, akivé váltunk? Mi van akkor, ha ezek az élmények rányomták bélyegüket életünkre, és befolyásolták életünk…
Ha nem lennénk képesek emlékezni, elvesztenénk önazonosságunk képességét, hiszen tapasztalataink formálnak minket, emlékeink személyiségünk részét képezik. Nélkülük mindent mindig elölről kellene kezdenünk, mindent újból fel kellene fedeznünk, és olyan védtelenek lennénk, mint kiskorunkban. De ha…
Most, hogy mindnyájan otthonainkba húzódtunk vissza saját jól felfogott érdekünkben, a legjelentősebb veszély, a fertőzés elkerülése közben más kockázatoknak tehetjük ki magunkat. Csak tudatosan, életünket jól végig gondolva védhetjük ki ezeket!
Fáradtság, kimerültség, levertség, lehangoltság… Nincs ember, aki néha-néha ne érezne ilyesmit. Elsőre nem is tűnnek ezek a tünetek igazán veszélyesnek, ráadásul, még ha komolyan is vesszük őket, az öndiagnózis nehéz: számtalan okra utalhatnak. Erre mondják, hogy „nem specifikus tünetek”.
A válasz röviden: igen, de lássuk, miért és hogyan?
A legtöbb ember természetes együttérzéssel támogatja közelebbi-távolabbi rokonait, barátait, sőt sokszor akár szomszédjait is, ha azok betegek. Gyerekeinket orvoshoz visszük, ha köhögnek vagy lázasak, beteg szüleinket, testvéreinket, nagybácsinkat-nagynéninket elkísérjük a vizsgálatokra, látogatjuk…
Gyakori tévhit, hogy a depresszió nem betegség, csak „jellemgyengeség”, hogy pihenéssel, környezetváltozással gyógyítható, hogy elég a „kiváltó okot” (és itt nem a felborult biológiai-kémiai folyamatokra gondolnak) megszüntetni, hogy az antidepresszánsok veszélyesek, függőséget okoznak. „Szedd össze…